A ceruza

Cikkünk első felében megismerkedhettünk a tollak, filcek és markerek világával, de az írószerek további és igen jelentős képviselőjéről nem esett még szó, így ebben az írásban felfedezhetjük a másik kedvelt és mindennapos használatban levő írószert, ami nem más, mint a ceruza.

A plajbász hajnala

El sem hinnénk a manapság már szinte bárhol kapható, olcsó ceruzákról, hogy egykoron igazi státuszszimbólumnak számítottak. Persze, az íráshoz már a rómaiak is használták kezdetleges formájában. Igaz, az csak az íráshoz szükséges funkciójában volt hasonlatos a mai ceruzákhoz, mivel csupán csak egy hegyes vesszőt (az előkelőbbek díszesebb stylus-t) használtak viaszba történő karcoláshoz (tabellae ceratae), melyet egyszerűen elsimítottak, ha már nem volt az írott jegyzetre szükség. Évszázadok kellettek ahhoz, hogy a madártoll, és a könnyen visszatörölhető szén és kréta mellé általános használatba kerüljenek a kihegyezett ólomvesszők (németül Bleistift), melyeket csak egyszerű segédvonalak és pontok felhelyezésére használtak az alkotók. Az ólomvesszőt olasz festők és német rajzolók egyaránt használták, a mai ceruza nevét pedig a latin cerussa szóból eredeztethetjük, amely ólomfehéret (németül Bleiweiß) jelent, amit magyarul író ónnak, azaz írónnak hívtak.

Az eredeti meghegyezett ólomvessző ugyanis két rész ólomból és egy rész ónból készült, a legkeresettebb rajzolóeszköz volt egészen a grafit felfedezéséig, mely hasonlóan szürke színe és fémes fénye, valamint a papírhoz való tapadása miatt a XVII. századig úgy vélték, hogy az – mármint a grafit – egy nem olvasztható ólomérc fajta. Később ezt az ásványt a görög graphein, azaz 'írni' jelentésű szó miatt grafitnak nevezték. Természetesen, az addig használt ólom nem volt ideális íróeszköz, mindamellett ismerten mérgező anyag. Ennek következtében az 1500-as évek közepén kezdték mindinkább kitermelni az első angol bányából a grafitot, melyet szinte felfedezése után rögtön íráshoz használható vesszőkké alakítottak. A grafitból hosszúkás rudakat formáltak, melyeket ónba vagy fába foglaltak. Ezt a formát először egy német cég kezdte gyártani, akik a Bleiweiß nevet adták neki, rossz magyar kiejtéssel így honosodott el a plajbász elnevezés is hazánkban.

Ezekben az időkben a grafit, amit csupán egyetlen angol bányából termeltek ki, olyan értékes ásványi anyagnak számított, hogy rendszeressé váltak a grafitrablások is, melyekből rengetegen meggazdagodtak, ezért aztán évenként csupán pár héten keresztül termelték ki az ásványt, amit maga a hadsereg védett a bányászás során. A kitermelt grafitot ládákba helyezték, melyeket aztán árveréseken eladtak, így kerülhetett a világ számos pontjára el az értékes és drága anyag, amit aztán csak az igen tehetősek engedhettek meg maguknak.

A ceruzagyártás ekkor még igen kezdetleges volt, a kitermelt grafitdarabot ugyanis vékony lemezekre majd lécekre fűrészelték, majd egyszerűen két vékonyabb faléc közé foglalták. Később több európai országban is találtak grafittelepeket, ám a gyártás mit sem változott közel száz év elteltével sem. Az 1700-as évek végén az egyre fogyatkozó, gyengülő minőségű és szennyezett nyers grafitot már nem fűrészelték, hanem mozsárban porrá őrölték, majd többszöri átszitálás után kénnel elkeverve olvasztották, ezután lepényekké alakították, végül pedig ezeket vékony fűrésszel rudakra vágták. A ceruzaszárnak szánt fába keskeny mélyedést gyalultak vagy égettek, végül ebbe helyezték bele a grafitrudat. A fa foglalat ellenére továbbra is törékeny maradt a grafit, így éveken át kísérleteztek a kötőanyagokkal, enyv, gyanta, gumi és hasonló anyagokkal elkeverve, ám így sem értek el látványos eredményt, egészen Nicolas-Jacques Conté francia iparos ötletéig 1790-ben, aki először agyaggal keverte el a grafitot.

Az aranykor

Forradalmi ötletével már nem kellett fűrészelni a lepényeket, hiszen egyből henger alakúra sajtolhatták, száríthatták és égethették ki a grafitot. Conté ötlete után, némileg megkésve a Kaspar Faber által alapított családi ceruzamanufaktúra 3. generációs vezetője, Georg Leonhard Faber felismerte, hogy fejleszteni kell, ezért fiait tanulmányutakra küldte külföldre. Egyik fia, Freiherr Lothar von Faber hasznos tudással tért haza Londonból és Párizsból, s rögtön neki is látott a fejlesztésnek. Így a gyárban ekkor alakították a ceruza felépítését a mai formájára, úgy, hogy acélhengeren át atmoszférikus nyomással egyből henger alakú grafitszálakat nyomtak ki sima felületre, így a szálakat csak ki kellett egyenesíteni, késsel elvágni ceruza hosszúságúakra, majd cédrusfa szárba foglalni azokat. Az eredeti és jó minőségű ceruzák ebből a fából készültek, ugyanis a cédrusfa könnyen faragható, puha és kellemes illatú, főzéssel, lúgozással majd aszalással pedig teljesen kivonható belőle a fagyanta. Olcsóbb változatok természtesen egyéb más, hétköznapibb faanyagokból is készülhettek. Később igény volt a csiszolt ceruzák festékbe mártására is, így még tartósabbak és egyedibbek lehettek, főleg, mivel több konkurens vállalat felbukkanásával egyre többen préselték bele saját gyáruk nevét az írószerbe, ezzel is garantálva annak a névhez kapcsolódó minőségét. A ma már közel 300 éves múltra visszatekintő vállalat mindvégig családi tulajdonban működött. Az egyik és egyetlen női örökös egy bizonyos Castell gróffal történt házassága révén bővült ki a Faber családnév, melyet azóta is használnak Faber-Castell néven. A név mellett a jellegzetes zöld szín is ekkor társult a ceruzákhoz, ez volt ugyanis Castell gróf egyenruhájának a színe. Mindemellett a Faber fejlesztése volt az első színes ceruzák forgalomba hozatalának ötlete is, igaz, az ibolya színű tintaceruzát már régóta használták az emberek, mégsem voltak más színben kaphatóak. Ennek alapján több zsíros kötőanyagot adtak az agyaghoz, majd pigmentekkel dúsították azt, és ezzel kezdetét vette a művészeti célú termékek fejlesztése és finomítása, melynek ma is egyik piacvezetője a márka.

Conté mindeközben benyújotta szabadalmi igényét, de elkésett a versenyben, közben már sorra tűntek fel a nagy ceruzagyártók, akiknek többsége a mai napig is töretlen sikerekkel maradt fent. Például ez időben az osztrák építész vállalkozó és feltaláló Josef Hardtmuth nemcsak agyagot, hanem kormot, grafitot és némi kötőanyagot kevert még össze, s ugyancsak megalapította a saját gyárát is Bécsben, Hardtmuth néven, melyet később fiai az akkor még Ausztriához tartozó Csehországba telepítették át. Ez a legsikeresebb ceruzagyár lett, hiszen Európa közepén a közeli országokba és városokba történő szállítás gördülékenysége, és a gyártás technológiája (hogy gyengébb minőségű grafitból is minőséget tudott előállítani) igencsak olcsóvá és elérhetővé tette a ceruzáit.

A finomabb grafitbelek gyártása formabontó volt, hiszen a ceruzavonalak szennyeződésmentessége egyenletes írásképet eredményezett. Conté mellett Hardtmuth is rájött, hogy a ceruzához kevert agyag mennyisége határozza meg a ceruza keménységét, így az 1889-es Párizsi Világkiállításon 21 féle keménységű ceruzát mutatott be, mely a nagy siker mellett a brit királynő figyelmét is felkeltette. A királynő, megbecsülése jeléül, az iparosnak adományozta a saját hatalmas gyémánt ékszerére utalva a Koh-I-Noor (Fény hegye) nevet – mely a világ leghíresebb és legnagyobb, 109 karátos gyémántja –, mivel a grafit szén, így a gyémánt egyik 'rokona'. Ezért aztán ma is KOH-I-NOOR Hardtmuth néven ismerhetjük és vásárolhatjuk meg ezeket az íróeszközöket.. E cég lett az összes gyár közül a legfejlettebb és legnagyobb a világon, nem csak Európában, hanem Amerikában egyaránt gyárakat nyitott, majd később forgalomba hozta színes ceruzáit is. A keménységgel mindegyik gyártó szinte egyidőben kísérletezett, ugyanis minél több agyag és más alkotóelem került a grafit mellé, annál olcsóbban lehetett előállítani azt.

A háborúk beköszöntekor a KOH-I-NOOR gyárak is átálltak a hadiipar kiszolgálására, de a viharos évek elmúltával az általánosan beköszöntő iskolakötelezettséggel egyidőben még nagyobb írószer termelésre volt szükség, hiszen a gyerekeknek rengeteg olcsó és könnyen elérhető eszközökre volt szükségük. Egyik ilyen ikonikus sorozatgyártott termékük a híres 'elefántos' radír, mely 1896-óta található meg a polcokon és szinte minden iskolás gyereknek volt ilyenje legalább egyszer tanulmányai során. A nagyipari termeléssel egyidejűleg már végképp nem volt elegendő természetes alapanyag, így a fejlesztők mesterséges grafitot hoztak létre, ami már egyáltalán nem szabott határt a tökéletes és tiszta ceruzabelek vég nélküli és még olcsóbb előállításában.

Kőkemény!

A keménységi fokozatok jelzésére a H, a B és az F jelzések szolgálnak a mai napig is, melyet a Hardtmuth alakított ki. A jelentésük érdekesebb, mint ahogyan azt ma már sokan gondolnák, ugyanis a H nemcsak a 'hard', azaz kemény szót jelenti, hanem a Hardtmuth cég nevét is jegyzi. A B, azaz 'black', a lágyabb ceruzák a gyár székhelyét jelölik (Budweis), valamint az F, azaz 'fine', a ceruza erős keménységét, finomságát különbözteti meg, ez a jelzés pedig a keménységi fokozatok elkészítéséért felelős Franz Hardtmuth keresztnevének első betűjét egyaránt képviselteti.

A keménységeket tehát 9H-tól egészen 9B-ig is megkülönböztethetjük, a H jelzésűeket műszaki rajzokhoz, illetve vázlatok készítéséhez ajánlják. A HB a legáltalánosabb közepes keménységű ceruza, melyben már lágyabb grafit található, könnyű vele írni, de akár már rajzolhatunk is vele. A B jelű ceruzák kifejezetten lágyak, gyorsan kopnak, könnyen maszatolódnak és sűrűn kell őket hegyezni. A grafit természetéből adódóan soha nem lesz teljesen fekete, csupán sötét szürke, és minél több rétegben visszük fel a felületre, annál inkább fémesen csillogó lesz.

A ceruzák felhasználási területei a mindennapokban és művészi felhasználását tekintve továbbra is töretlen a hagyományos fafoglalatos alakjában, hiába fejlesztették tovább mechanikus ceruzák (rotringok), töltőceruzák formájában. Ezek a fém, illetve műanyag borítású íróeszközök a folytonos hegyezést szerették volna megkerülni, hiszen különböző vastagságú és keménységű grafithegyeket vásárolhatunk hozzájuk. Ezek írásra és jegyzetelésre kiválóak, de például rajzolás terén a fafoglalatos ceruza sikere évszázadok óta töretlen.

És ami a ceruzával együtt jár

A ceruzák, grafitok és szenek mellett fontos megemlítenünk egy velük együtt használatos eszközt, ami mellett nem mehetünk el, hiszen hiányát azonnal érezzük mi is, ha épp nincsen kéznél, ez pedig nem más, mit a radírgumi. A 18. század előtt viaszt vagy kenyérbelet használtak a grafit és a faszén nyomának eltávolítására a papírról, egészen addig, amíg állítólag egy mérnök munka közben az asztalán véletlenül a kenyérbél helyett egy darab kaucsuk gumiért nyúlt, és meglepve vette észre, az mennyire jól eltávolítja azt a rajzot, amit épp készített. Pár évvel korábban ugyanis Kolombusz után Cortez, a felfedező révén egyre inkább előtérbe kerültek a meghódított területek természeti kincsei, az egyik ilyen gyarmati mintadarab volt a caoutchouk, azaz a nedvedző fa fakönnye, a kaucsuk, mely anyaga igazából ugyancsak szénből és hidrogénből áll, s ennek a lének a sűrítménye a latex, melyet fekete bőrnek is neveztek. Dörzsölőnek, azaz rubber-nek nevezték el az angolok, a latin nyelv radere, azaz karcol és vakar szavát a németek nyelvében radieren-ként ismerhetjük, ami törlést jelent, innen lett használatos a radierengummi, azaz kitörlőgumi és ezt a nevet vette át a magyar nyelv is. Sajnos használata nem volt éppen egyszerű, mivel melegben megpuhult, hidegben megkeményedett és nagyon gyorsan el is rothadt ez a természetes anyagú gumi.

A kenyérbélhez hasonlatosan ugyancsak elporlad a gumi használat közben, ez adja ugyanis a radírok lényegét, hiszen a lemorzsolódott darabokkal az írás is törlődik a papírról, mivel a grafit mikroszemcséit magával viszi dörzsöléskor a papír rostjairól. A mai formájában ismert radírgumit közel fél évszázaddal később az amerikai vasáru-nagykereskedő, Charles Goodyear fejlesztette ki, aki a kaucsukhoz ként adagolt, majd véletlenül azt túlhevítvén egy keményebb gumit kapott, ami mégis sokkal rugalmasabb lett és kevésbé volt érzékeny a rá ható hőmérsékletekre, mind a hidegre, mind a hőre. Ezt az eljárást vulkanizálásnak nevezte el (Vulcanus, a tűz és a vulkánok istene után), a folyamatot pedig továbbfejlesztette, azaz növelte a hozzáadott kénmennyiséget, így feltalálván a keménygumit (ebonit). Érdekesség még, hogy később Dunlop szabadalmaztatta magát a gumiabroncsot és a gumitömlőt egy kerékpárra. Ezekben az években készültek el az első ceruza végekre illesztett radírgumik is. A manapság használt radírok egyre kevesebb százaléka tartalmazhat eredeti kaucsukot, hiszen sokkal olcsóbb növényi olajokból is előállítható már szintetikusan.

Radírok megannyi fajtáját ismerhetjük ma, egy közös ismérve van mindnek: minél keményebb és rugalmatlanabb a gumi, annál inkább alkalmatlan a radírozásra, mivel morzsolódik, foltot hagy és felsérti a papírlapot is. Még valódi kaucsukot tartalmaz a KOH-I-NOOR elefántos radírja, de habkővel dúsított, hogy erőteljesebb hatást is el lehessen érni vele. A másik legelterjettebb forma a lágyműanyag radír, amik már PVC-ből készülnek, tapintásuk tisztább és lágyabb. Kevésbé hatékony radírozásra, olykor maszatol is, ám kíméletesebb a papírlaphoz. Manapság rengeteg színben és formában elérhetőek, általánosságban véve ezt vásárolják a legmagasabb számban, hiszen rendkívül olcsóak, és megszámlálhatatlan típusban juthatunk hozzájuk.

Érdemes még szót ejteni a harmadik leggyakrabban használatos radírfajtáról, ami nem más, mint a gyurmaradír. Ezek a puha, fehér, kék vagy szürke színű gittszerű anyagból készült lágy anyag, mely könnyen felszedi a grafitot illetve a szenet a papírról. Érdekessége, hogy használat előtt a kezeinkkel kell felmelegítenünk és összegyúrnunk, hogy ne morzsolódjon, illetve hogy a felületére tapadjanak az apró szemcsék. Hosszabb használat után viszont ez az anyag már nem képes több grafitot elnyelni, szennyezett lesz és foltot hagy maga után.

Temészetesen manapság megannyi radírformával találkozhatunk, színben és alakban szinte semmi nem szab határt nekik. Kaphatóak még ceruzákra illeszthető díszek radírgumiból, illatos radírok, tokba helyezett vagy éppen töltőceruza módjára működő radírok.

A ceruzák elengedhetetlen társa még egy megfelelő hegyező is. Évszázadokon át kézzel faragták és csiszolták az eltompult ceruzákat, míg egészen későn, az 1800-as évek elején a franciák feltalálták a mechanikus hegyezőt, mely további évtizedek után vált csak a mai kúp alakú megszokott formájú fém eszközzé, belsejében hozzéerősített éles pengével. A fém házas hegyezők általában erősebbek, tartósabbak, de a műanyag házasak is jók lehetnek, persze nem ugyanakkora igénybevétel mellett. Több, mint egy évszázadnak kellett újra eltelnie, hogy megszülethessen az első asztali hegyezőgép, mely lehetővé tette, hogy a ceuzát a házba tolva egy tekerőkar segítségével hegyezhessük ki, így kímélhetjük a kezünket, gyors és pontos eredményt érhetünk el. A ma már elterjedt elektromos asztali hegyezőgépek pedig tűhegyesre faragják a ceruzát és már egyáltalán nincs szükség hálózati áramforrásra hozzájuk, mint méregdrága elődeiknél, csupán néhány elem (általában AA ceruzaelem) működteti őket és viszonylag olcsón beszerezhetőek.

Egy dolog viszont biztos, akár több évszázad távlatából is: egy mai irodai asztal, egy műhely, egy tolltartó vagy akár csak a háztartás elengedhetetlen tartozéka a ceruza, a radír és a hegyező valamilyen formája.