A kezdetek

Bélyegzőkkel életünk folyamán számos formában találkozhatunk, hiszen a gyerekek körében oly kedvelt játék, a nyomda, felnőtt korunkig elkísér, mivel nincs olyan hivatalos dokumentum, melyet ne hitelesítene egy bélyegző lenyomata. De mit is tudhatunk ma a bélyegzőkről? Mi a különbség a pecsét és a bélyegző között? Honnan erednek és mire használhatóak?

A pecsétek és a bélyegzők a történelemmel, az idővel és a technikával együtt fejlődtek, hiszen az ember alapjellemei közé tartozik a birtoklás vágya, így kézenfekvő, hogy folyton arra törekedett, hogy megjelölje azt, ami az övé, vagy amihez köze volt. Ez nem csak a birtoklás ténye miatt volt fontos, hanem olykor a névhez vagy a jelhez társult a tárgy vagy eszköz minőségének megbízhatósága is. A középkori manufaktúrák és céhek a legjobb arculatot és minőséget szerették volna a neveikhez kapcsolni, mint ahogyan a mai nagy márkák teszik, bár jelenlegi ismereteink és technikai lehetőségeink értelemszerűen sokkal merészebb, tágabb lehetőségeket nyújtanak, mint az őseinknek.
A történelem folyamán formailag elég sokfelé ágazott a mai formájában ismertté vált bélyegző, több ezer évvel ezelőtt, már az őskorban is fellehetőek nyomai. Ekkor természetesen még nem szándékozott mást jelölni, mint a készítőjének a kézjegyét szimbólumokkal, jelekkel, esetlegesen kezdetleges ékírással. Ezeket kiégetésre vagy szárításra váró tárgyak aljára vagy oldalára helyezték el, a későbbeikben pedig már előre elkészített kis agyaglapokat simítottak rájuk. 

Keleti kultúrák

Érdekességként természetesen megemlítendőek a keleti kultúrák, hiszen időszámításunk előtt közel ezer évvel alakult ki náluk a pecsétírás, mely a mai kínai írás őse. Ezek eleinte csontba vésett írásjelekként funkcionáltak, amik oly sokfélék voltak, hogy végül egységesítették őket. A későbbiekben pedig, mivel a karcos, vésett formákat nehézkes volt ecsettel írni, tovább formálták azokat ecsetírásra, s megszületett a ma is használatos kínai írásjegyek alakja. Talán kevesek előtt ismeretlen a vörös nyomatos kínai pecsét, melyeket ásványokba véstek és őrölt olajos cinóberbe mártottak, majd a kalligráfiára rányomtak. Ma már művészek egyedi jelzéseként, aláírásaként tekintünk ezekre, az elkészült alkotásaikon, holott eredeti funkciójuk csupán a tulajdonosuk vagy a gyűjtőjük nevét, gyűjteményük helyét jelölték – akár a mai könyvtári könyvek belepecsételt nevei – ezért egy-egy kínai kalligráfián annyi pecsétnyomat volt látható, ahány tulajdonosuk volt már előtte az évtizedek során. Ez a szokás az évszázadok alatt külön művészeti ággá fejlődött ki, ám írásjeleik nem az olvashatóságukról, hanem egyediségükről volt ismeretes. Funkciója némileg hasonlatos a nálunk a könyvnyomtatással elterjedt ex libris jeleivel, annyi különbséggel, hogy ezt a tulajdonosi, birtokosi szimbólum csupán egyszer jelenik meg a könyv belső borítóján, új tulajdonos esetén nem kerül bele új megjelölés.

Egyéb primitív civilizációkban is fellelhetőek a pecsételés kezdetleges formái, amik sárból vagy iszapból szárított formák, csontba vésett, fakéregbe vagy épp rugalmas állatbőrbe vágott jelek voltak, melyeket gyümölcsök levével vagy éppen egyéb növényi anyagokkal színeztek meg, s használták azokat szövetre, kézműves termékeikre vagy a későbbiekben préselt papírra.

A vaskor beköszöntével érdekesebbé vált a pecsétek világa is, hiszen szinte egyidőben jelentek meg a billogok és a viaszpecsétnyomók is. A billogok csupán címert vagy szimbólumot használtak abból a célból, hogy az írástudatlanok is felismerhessék. Ezt állatok tulajdonjogának megjelölésére használták, illetve úgynevezett idézőpecsét funkcióját is belátta, mely szerint a király, illetve bíró előtti kötelezett megjelenést volt hivatott jelenteni. 

Viaszpecsétnyomók és a történelem
 

A mai formához hasonlatosabb, ám működésében még igencsak eltérő eszköz volt a viaszpecsétnyomó, melyet nagy ritkán még a mai napig is használnak. A viaszpecsétnyomó, más néven typarium, valamilyen fémbe (ólomba, vasba, ezüstbe, aranyba) negatív vagy pozitív vésetű ábrát vagy feliratot tartalmazó véset, mely a felolvasztott és lecsöppentett viaszba, vagy fémbe nyomva jelenik meg, a vésettől függően pozitív vagy negatív rajzolatként. Olvasztott fémekkel csak a nemesek és uralkodók hitelesíthették irataikat, míg arannyal kizárólagosan a király hagyhatott nyomot. Legismertebb ilyen nyomatunk, melyről minden iskolás gyerek is tanul hazánkban, a híres Aranybulla, ami nem más, mint egy olvasztott arany lenyomat, mely II. András magyar király lenyomatával ellátott királyi okirat volt, mely a magyar nemesség jogait először rögzítette, ami lényegében a magyar alkotmányjog megszületését és későbbi legfontosabbi hivatkozási alapját képezi. Persze több aranybullát is jegyez a magyar történelem, mégis ez a legelső, melyet mindegyik tovább folytat, pontosít illetve kiegészíti a történelem előrehaladtával. A középkortól tehát egy irat hitelesítésének nélkülözhetetlen eszközévé vált a pecsét.

Érdemes megemlítenünk a manapság már funkcióját vesztett, divatkiegészítőként használatos pecsétgyűrűket, melyet egykoron királyok, majd nemesek használtak címerük bevésetével ellátott kis és praktikus méretű viaszpecsétnyomóként. A célja ugyan az volt, mint a nagy viaszpecsétnyomóknál, ellenben a király ujján levő pecsétgyűrűt értelem szerűen kizárólagosan ő használhatta, tehát hitelessége és egyben a levél tartalma megkérdőjelezhetetlenné vált általa.

A viasznyomatok könnyen sérültek, így könnyen megállapítható volt, hogy illetéktelenek tudomására jutott-e a benne található információ, avagy sem. A fémnyomatokkal más volt a helyzet, viszont azok merevségükkel nem is a papír lezárása volt a cél, hanem a hitelesítés. A pecsétek egyre szélesebb körökben való alkalmazására való szükséglet olcsóbb megoldást kívánt, így terjedt el a viasznyomók fába faragott mása, melynek síkjából vésett feliratok emelkedtek ki, amiket festékpárnába nyomva a kiemelkedő részt megfestette, s a festékes felületet papírra lenyomva kaphattuk meg a lenyomatát. Ezek már csaknem olyan szerepet töltöttek be, mint a mai fanyeles bélyegzőink.

Bélyegek és bélyegzők

A pecséteknek viszont még legalább 300 évet kellett megtenniük a mai alakjukhoz nagyon hasonló formájukig, amiben hatalmas alakító szerepe volt a levélkézbesítésnek és a postai küldeményeknek. A 19. században ugyanis - főleg az angol szigetországban - olyannyira zavarossá váltak a kézbesítési díjak, mivel több társaság és magánszemély is foglalkozott kereskedelemmel és küldeményfeldolgozással a hivatalos posta szolgáltatásain kívül egyidőben, hogy kénytelenek voltak állami reformokat bevetni a posta együttműködésével. Az árakat drasztikusan alacsonyra vitték, valamint bevezették, hogy a küldeményt nem a címzett fizette, mint azelőtt, hanem már a feladó állta a kézbesítés díját. Erre azért volt szükség, mert az át nem vett küldemények szolgáltatási díjai megtérítetlenek maradtak, tehát egyértelmű veszteségként voltak elkönyvelhetőek.

Ezt az előre fizetett díjat pedig a bélyegek megvásárlásával lehetett kiegyenlíteni, melyeket a postahivatalokban lehetett érvényesíteni, a későbbiekben pedig már akár kereskedőknél és boltokban is megvásárolhatóak voltak akár előre is, így már a postahivatalba sem kellett elmenniük az embereknek a bélyeglapokért, csupán felragasztották az enyvezett hátú vékony papírlapocskákat küldeményeikre. Ezek később értékükben, formájukban, a rajtuk található művészi rajzolatukban is rengeteg típust képviseltettek, az évszázadok alatt komoly rajongás övezte gyűjtésüket, mind a mai napig. A bélyegek mindaddig képviseltek értéket, míg azokat fel nem használták. A postákon már használatosak voltak ki- és beérkeztető pecsétek, ám a bélyegek megjelenésével ezek is formálódtak, ugyanis hogy az esetleges újrafelhasználhatóságukat megelőzzék, a postákban a feladáskor postai pecséttel nyomták rájuk az adott hivatal nevét, körzetszámát, városának nevét vagy esetleg éppen az aznapi dátumot úgy, hogy annak érintenie kellett a bélyeg felületét. Így a lepecsételt bélyeg már értéktelenné vált, az érvényesítő pecsétet pedig bélyegzőnek nevezték. Ezek a postai bélyegzők még mindig használatban vannak, formailag a mai napi eltérőek országonként, és országokon belül is.

A gumi forradalma

A bélyegzés forradalmát egyértelműen a gumi elterjedéséhez kapcsolhatjuk, legfőképpen Goodyear vulkanizálásához (ezt korábbi írásunkban is érintettük), mely lehetővé tette a gumi formálhatóságát és tartósságát. A vulkanizálás alkalmazása után közel 20 év elteltével használták az első gumibélyegzőt, még oly kezdetleges formában, hogy csak nagyobb méretű gumibetűket rögzítettek egy fadarabhoz, legyártott termékek azonosítással történő megjelölése céljából. Amint felismerték ennek hasznosságát, még közel 30 évnek kellett eltelnie, hogy megjelenjenek az első, kifejezetten gumibélyegzők gyártására készített vulkanizátorok, melyekkel már bármilyen művészi képet is gumiba tudtak önteni, nemcsak szövegeket. A gyártási folyamat hasonló a többi magasnyomású sokszorosítási eljárához, ahol a nyomóelemek kiemelkednek a nyomóforma felületéről, majd befestékezve a kiemelkedő részek hagynak nyomot. A korábban elkészített kézi, illetve nyomtatott rajz vagy szöveg másolatát egy aluminium lemezre helyezték, majd savban való áztatás után a minta belemaródott a lemezbe, a nyomó részek kiemelkedtek a megmart részekről. Ezt a lemezt aztán a vulkanizátorba helyezték, majd bakelitet vagy műgyantát helyeztek rá, végül nyomás és hő hatására egy részletes negatív rajzolat jött létre, mely többször is felhasználható volt a későbbiekben. A bakelit lemezre ezután gumilapot helyeztek, melyet újra hő és nyomás alá helyeztek pár percig. Miután kivették a gépből a lapot, eltávolítható volt a bakelit, s a formázott gumilapot már csak meg kellett várni, hogy kihűljön. Ezután ollóval egyszerűen körbe vágták a mintákat, s falapokra, vagy esztergált nyelekre helyezték, hasonlatosan a mai fanyeles bélyegzőinkez.

Érdekesség az eljárásról ez a videó, mely egy ma is működő, valódi vulkanizátorral gumilapokat előállító mester műhelyéről készült:

A mai bélyegzők már nem igazi gumiból, hanem speciális, polimerizált szerves anyagokból előállított alapanyagokból (köznapi nyelven műanyag) készülnek, melyek az évszázadok alatt ugyancsak rengeteg fejlődésen mentek át. A növényi olajok, pamutszálak, cellulózok, kémiailag módosított természetes anyagok egész sorát használták fel és időközben megszületett például a bakelit-, linóleum-, viszkózselyem-, celofán-, epoxigyanta-,  biztonsági üvegfólia- és a szilikonkészítés is, s ezekkel együtt fejlődött a modern karosszériakészítés és a fröccsöntés technikája is. Ezt a rengeteg fejlesztést pedig egy több mint 100 éves múlttal rendelkező németországi gyárban, Troisdorfban készítették, ahol az újítások és felfedezett anyagok neveit mind a 'tro' előtaggal látták el, épp úgy, mint a fröccsöntött Trolitul nevű habosítható polisztirol habét, melyet többek között akár lemezekre, lapokra is lehetett vágni. És itt el is érkeztünk a modern kor bélyegzőihez.

Írásunk következő részében ezekről fogunk szót ejteni.

Kövessen minket facebookon is, hogy gyorsan értesülhessen híreinkről!